Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy tó halála

2011.08.29

Egy tó halála

Az egykori Szovjetunió vezetői nem szűkölködtek grandiózus tervekben, az egyik ilyen projekt volt a közép-ázsiai sivatagok gyapotot termő földekké alakítása. Ennek megoldásához az Aral-tó két legfontosabb táplálóját, a Szír-darja és az Amu-darja folyók vizét csatornákon elvezették, aminek napjainkra katasztrofális következményei lettek. Az egykor tengernyi méretű tó a töredékére zsugorodott, nagy része kiszáradt.

Ha most beülnénk egy időgépbe, mondjuk egy olyanba, ami a levegőbe is fel tud emelkedni, és visszamennénk az időben harminc évet, az Aral-tó felett átrepülve mellbevágóan más látvány fogadna bennünket, mint napjainkban. A kiszáradófélben lévő tó a hajdani Szovjetunió, ma Kazahsztán és Üzbegisztán területén fekszik. Amint arról a Népszabadság is beszámolt, az Aral-tó sorsa egy korábbi mesterséges természetátalakító program következtében pecsételődött meg végleg. Hogy mire képes az ember, ha beleavatkozik a természetbe, azt jól példázza az Aral-tó esete.

Az Aral-tó a Föld negyedik legnagyobb tava volt, 400 kilométeres hosszúsággal, 300 kilométer szélességgel és a mélysége 68 métert is elérte. Vize kis sótartalmú, halban nagyon gazdag volt, és élénk hajóforgalom jellemezte. A mára kettévált tó akkora volt, mint Írország, csaknem 70 ezer négyzetkilométer. Egy 1995-ös készítésű magyar térképen már csak 40 ezer négyzetkilométer, azóta pedig kettészakadt és déli része 15 éven belül teljesen kiszáradhat, nem marad utána más, csak élettelen sós sivatag.

A tó kálváriája akkor kezdődött, amikor a Szovjetúnió vezetése kitalálta, hogy Közép-Ázsia sivatagait gyapottal ülteti be. A gyapotföldek öntözéséhez az Aralt tápláló két folyó - a Szír-darja és Amu-darja - vizét használták fel. A tavat tápláló két folyó már eredetileg is sok vizet párologtatott Türkmenisztán és Üzbegisztán forró sivatagjaiban. Az ott élő emberek szintén sok vizet használtak a folyó menti földjeik öntözésére, de a folyók életadó vizét gondosan és pazarlás nélkül használták, így elég víz maradt az Aral-tó és az otthoni emberek számára is. Ez így volt a XX. század közepéig, amikor Moszkvában úgy döntöttek, hogy elvonják az Aral-tó vizét. Kényszermunkások ezrei ásták hatalmas csatornákat ástak Kara-kum és Kizil-kum forró sivatagaiban. Csatornák, zsilipek és átemelő állomások segítségével irányították a Szír-darja és az Amu-darja vizét a sivatagba. A több mint ezer kilométeres nyitott csatornákat nem tömítették, így sok víz elszivárgott a homokban, illetve a tűző Nap is nagy mennyiségben párologtatta el a folyók vizét, emiatt egyre kevesebb víz jutott a tóba.

Az Aral-tó vizének szintje 1965-ben még 57 méterrel volt magasabban a tengerszintnél. A korábbi előrejelzések, amelyek derűlátását politikai és nem annyira szakmai okok diktálták, azt tartalmazták, hogy 2002-re a tó szintje "csak" 34 méterre süllyed a tengerszinthez képest, és "legfeljebb" 1,6-szor lesz magasabb a sótartalma, mint a tengereknek. Ehhez képest az Aral vízszintje 30,5 méterre esett és 2,4-szer sósabb a tengereknél, amit már az élőlények nagy többsége nem tud elviselni.

A déli részek pusztulását egy korábban előre nem látott körülmény is gyorsítja. A tudósok rájöttek, hogy a tó nyugati felének legmélyebb részein a víz legalsó húszméteres rétege sokkal sósabb, mint a felszíni víz. Ennek az lehet az oka, hogy a tó keleti felének zsugorodó feléből a viszonylag nagyobb sótartalmú víz átszivárog a tó nyugati részébe. A nagyobb sótartalmú víz azonban nem keveredik a kisebb sótartalmú felszíni vízzel. Ennek az a következménye, hogy a víznek csak a felső rétege melegszik fel nyáron. S minél vékonyabb ez a felszíni réteg, annál jobban felmelegszik és párolog, a folyamat megfordíthatatlannak látszik.

A pusztuló vidék újabb természeti katasztrófák forrása lehet, minthogy belátható időn belül hatalmas sós sivatag lesz belőle, amely könnyen átalakíthatja a környék időjárását. Hosszú, forró nyarak követik majd egymást, a szelek pusztító és veszélyes homokviharokat keltenek, amelyek messzire viszik majd a tófenék fertőző anyagait is. A hosszú nyarakat pedig nagyon hideg telek követik.

Az Aral környékén élőket mindezek mellett még külön sújtja a világ harmadik legnagyobb gyapotültetvényén a kártevők ellen nagy mennyiségben és hosszú évtizedek óta használt vegyszerek káros hatása. Az aratásra érett gyapotnövényeket lombtalanító vegyszerekkel fosztják meg leveleiktől. Ráadásul azok, akik a tó egyre beljebb húzódó partján maradtak, azok az Amu-darjából csatornán keresztül érkező vizet kénytelenek inni, ami annak ellenére, hogy szennyezett, tisztítatlanul, csak klórozva isszák. A következmények rosszak, egyre több és több haláleset fordult elő a gyerekek között, és a megbetegedések egyre csak hosszabbra nyúltak és komolyabbakká váltak. Peszticid maradványokat, lombtalanítószereket és nehézfémek sóit lehet kimutatni az ivóvízben, amelyek gyengítik az immunrendszert, megváltoztatják az örökletes tulajdonságokat. Ezért itt egyre több torzszülött jön a világra.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a régen hatalmas kiterjedésű beltengert teljesen magára hagyták, az ott élő embereket saját nehéz sorsuk érdekli. Vannak ugyan erőfeszítések az irányban - például ellenállóbb növényzet telepítése a kiszáradt részekre -, hogy enyhítsenek valamit az áldatlan állapotokon, de ezek már csupán egy halottnak szóló csókkal érnek fel. Az egykori meder felől érkező porviharok megbetegítik az embereket, ezért aki teheti, az elköltözik a tó mellől. Először a megélhetés nélkül maradt halászok kerekedtek fel, most az ottmaradtakon a sor, ha nem akarnak úgy járni, mint az Aral-tó.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Június / 2017 >>


Statisztika

Online: 2
Összes: 16061
Hónap: 140
Nap: 6